Az a májusi riadó

„Az a májusi riadó azóta kísért. Hétéves voltam, plakátokat bámultam, indulókat hallottam, felnőttek izgatott szavaiból bontakozott elém a történelem. Azután teltek-múltak az évtizedek, nemzedékemmel együtt éltem át a vészeket és reménységeket, és közben újra meg újra felderengtek azok a régi plakátok, régi indulók, annak a májusi riadónak a hangulata. Sokat kellett nekem is átélnem és megértenem, hogy kétségtelenné váljék: azt az utat járjuk, azt az utat kell járni, amelyen ők indultak el. Gyermekkori emlékeim és későbbi tapasztalataim vegyültek el a megtanult történelemmel, hogy segítségükkel próbáljam felidézni a hőstörténetet. Képeket láttam magam előtt, zenéket hallottam a csöndben is, alakok formálódtak képzeletemben: a valóság képei, zenéi, alakjai. És mintha egy újmódi hősköltemény egyik énekét kellene megírnom ? kellett, mert belülről követelődzött ?, úgy ültem le, hogy szavakba fogalmazzam olyan emberek kalandjait, akik akkor voltak ifjak, amikor én kisgyermekként plakátokon, énekekben, felnőttek izgatott beszédét ellesve találkoztam azzal a májusi riadóval. Regény? Azt hiszem, hogy az, de mégis sok köze van a hőskölteményhez is. Legalábbis így remélem.”