Hegedus Geza – författare

TAMÁSI: Tehát nem a könyvnek kell jónak len­nie, hanem az olvasónak?VALLÓ: A jó könyvek jó olvasóvá nevelik az embert; a jó olvasó azután jól válogatja meg a könyve­ket. Én nemcsak az asztalnál, hanem az irodalomban is a vegyes koszt híve vagyok. Az egyoldalú táplálkozás mindig valami zavart okoz a testben; az egyoldalú olva­sás a lélekben, ha jobban tetszik: a tudatban okoz végül is zavart.FRUZSINA: De ebből még mindig nem tudom, hogy miért is olvasok. Végtére is a könyv nem ennivaló. Ha nem eszem, éhes leszek, ha még tovább nem eszem, éhen halok. De mi történik, ha nem olvasok?

Az időszámításunk előtti V. század Görögországába, Athénbe, az ókor világába vezeti ifjú olvasóit Hegedüs Géza. A görög-perzsa háborúk ideje ez: a halhatatlan Marathónnak, Leónidasz spártai király szállóigévé vált hősiességének, Miltiadésznak és Periklésznek, az ókori tudomány virágzásának kora. A regény a kisázsiai Milétoszban kezdődik. Két fiú sétahajózni indul, de a tengeren viharba kerül, és elszakad otthonától. Perzsiába jutnak, ahonnan csak esztendők múlva, élményekben gazdagon, kalandok sorozatán kerülhetnek Görögországba. Csatákban, veszélyben, munkában és szerelemben, kémek üldözése és filozófiai viták, művészi élmények és világjárás közben bontakozik ki az olvasó előtt az emberiség ifjúkora.

Karácsony György nevét évszázadokon át senki sem írta le, senki sem mondta ki. Karácsony Györgynek még a nevét is elfelejtették. Hogyne felejtették volna el, amikor ez az óriástermetű, rettentő erejű parasztember a falvak szegény népéből meg a debreceni nincstelen legényekből gyüjtött komoly haderőt, hogy harcoljon a török hódító ellen és visszaszerezze a hazát, amelynek földjét az urak elvesztették. Az ezerötszázas években, amikor a félholdas hadijelvény egymás után került fel a várak ormára a magyarok zászlói helyett, amikor egymást marta katolikus és protestáns, egymással nézett farkasszemet a Bécsből küldött generális és az erdélyi fejedelem – ez a nagyszerű paraszt azt hirdette, hogy elsősorban minden erővel az idegen hódító ellenében kell harcolni.

„A leghuszárabb huszár – ez Hadik András, a magyar történelem legpéldátlanabb katonai karrierjének hőse. Korképet, kalandregényt, jellemrajzot, egy kicsit talán életbölcsességet is akartam egybevegyíteni, amikor ebben a kisregényben megpróbáltam felidézni alakját és életútját, amely ugyanúgy kívánkozik hőskölteménybe, mint anekdotába. A kor, amelyben élt, nyomasztó – a kuruc kor bukása utáni két sötét emberöltő – de a leleményes és bátor férfi története mégis derűs, és ironikus egyénisége, remélem, képes érzékeltetni a felidézett kor kritikáját is. Merőben másfajta történet a Zálogosdi bécsi módra, habár itt sem hiányzik az anekdotisztikus elem. Elindul egy bonyolult ügy, és egészen máshonnét elindul egy tisztességes jogász életútja. Az ügy és a jogász történetesen összetalálkozik, és akkor – Rákóczi felkelésének előestéjén – az derül ki, hogy a becsületes labancnak választania kell, hogy becsületes maradjon-e vagy labanc maradjon. A becsület útja a nép felé, a kurucok közé vezet. Az okosságra kényszerülő bátorság és a bátorságra kényszerülő okosság példázatait szerettem volna megírni ebben a két kisregényben. Talán egy és más sikerült belőle.” Hegedüs Géza

A Kulcsra zárt szobában a fojtogató körülmények közt tehetetlenségre kárhoztatott művészet, a szépség és összhang vágyának regénye s egyben a kiegyezés korának rajza.„Nem volt nagy épület a Telepy-udvarház, de nagy kényelemmel és egy romantikus díszlettervező fantáziájával berendezett. Egzotikus kitömött állatoktól tapétaajtóig, rikító színű spanyolfaltól rejtekpincéig terjedt a látványosságok és meglepetések sora. Telepy özvegyember volt, felnőtt fiai távol voltak, ki külföldön világot látni, ki Pesten tanulni. A Telepy család már kinőtt Tardonáról, és csak a veszedelem hozta vissza a családfőt a szülőfaluba, ahol mindenkit ismert, és ahol kedvelték az okos, érdekesen mesélő, bárkinek jó tanácsokat adó tekintetes urat. A vendégek számára jobb rejtekhelyet képzelni sem lehetett volna. Még könyvtár is biztatott olvasásra. Leginkább drámák, német, francia és magyar nyelven. De Walter Scott és Victor Hugo néhány regénye is ott sorakozott Jósika nem kevésbé romantikus regényei mellett…”

Ábrahám vezér, akit Isten barátjának neveztek, az özönvíz látta Sém atya ivadéka volt. A bölcs pásztor-családfő hosszú és felettébb kalandos életében, ha kellett, harcias vitéz volt, ha lehetett, akkor békesség-teremtő. Valamikor négyezer évvel ezelőtt élhetett: a Tigris és Eufrátesz közötti ősvárosok világából indult, és Kánaán pusztaságain vezérelte népét. Évezredek emlékezete szerint ővele kezdődik az Egy-Isten-hit, amelyet szakadatlanul őriz a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallás. A zsidó nép és az arab nép egyként őt, Ábrahámot tudta ősapjának. Csodákkal teljes történetét az Ó- Testamentum legelső részében Mózes Első könyvének XII-XXV. fejezete örökítette nemzedékről nemzedékre. ­– Ebből a bibliai regéből a legrégebbi, pásztorkorszaki hőstörténet bontakozik ki az olvasó előtt. Ábrahám hőstetteit hajdanán bizonyára ugyanúgy vándorénekesek vitték pásztortüzektől pásztortüzekhez, mint a sok mindenben hasonló sumér és akkád eposzokat az asszír és babiloni dalnokok, és a homéroszi énekeket a görög rapszodoszok. – A mai költő megpróbálta elképzelni azt a nagyon régi hőskölteményt, amelynek hősét és kalandjait az Ó- Testamentum őrizte meg és örökíthette miránk. És ahogy elképzelte mai tudással, mai nyelvezettel, de híven az emberiség e nagy közös örökségéhez, fogalmazta krónikás énekké Ábrahám regéjét. – A költő úgy érzi és véli, hogy csupán alázatosan újramondja a mostani olvasónak az immár négy évezredes közös örökséget. (Hegedüs Géza)

– Csak kíméletlenül kiirtani a király ellenségeit – vallotta Strafford lord és Laud, a canterbury érsek. Hullottak a fejek, a hóhér alig győzte, mígnem egyszer csak Strafford és Laud fejét kellett leütnie… a királyból meg egyelőre fogoly lett.A vasbordások seregének vezére, Cromwell pedig győzelemre vitte a népet, az angol polgári forradalmat. S így neve elválaszthatatlan az emberiség új korszakának kezdetétől…A rengeteg izgalmas fordulattal teli forradalom és nagy alakja, Cromwell, valósággal megelevenedik Hegedüs Géza könyvének lapjain.

Ha az olvasó történetesen találkozott a szerző A magyar irodalom arcképcsarnoka című könyvével, akár úgy is tekintheti, hogy most annak második kötetét tartja a kezében. Hiszen amiként abban, úgy ebben is kereken száz magyar író és költő arcképvázlatát ismerheti meg; s minthogy ez a könyv később jelenik meg, mint amaz, tehát sorrendben: ez a második kötet. Holott mégsem az, és nagyon kérem az olvasót, ne is tekintse annak. Először is: itt szó sincs semmiféle időbeli folytatás­ról, itt is nagyon régiekkel – XVI. századbeliekkel – kezdődik a névsor, és nemrég elment kortársakkal végződik. De még csak azt sem lehet mondani, hogy okvetle­nül értékrendbeli különbség van a két könyv felidézte íróművészek között. Egy­szerűen arról van szó, hogy itt most azokról beszélek, akik ezért vagy azért nem fértek el abban az Arcképcsarnokban. Mert az ugyan igaz, hogy irodalmunk legvitathatatlanabb klasszikusairól a szerző – mármint én, aki e sorokat írom – az előző kötetbe írta-vázolta azokat a bemutató mondatokat, amelyekkel jelezni kívánta, hogy őbenne milyen fővonásokkal rajzolódnak ki ezek a legnagyobbak, ámde ezeknek a kétségtelenül legnagyobbaknak, legjelentékenyebbeknek a száma alig-alig haladja meg a tucatot. Hogy őmelléjük kik kerültek abba az Arcképcsar­nokba, azt nagymértékben meghatározta a szerző saját ízlése, olvasói emlékeinek követelőzése vagy egyik-másik alak életrajzi érdekessége. És mivel négy-öt író­gépelt oldalnál rövidebben nemigen lehet valamelyest is szemléletes képet vázolni egy-egy íróról, száz ilyen vázlatnál több pedig nem fér még egy viszonylag terjedel­mes kötetbe sem – tehát a kerek százas szám varázsa (amely Dantét is igézte, hogy Isteni színjátéka éppen száz énekre terjedjen, és Boccacciót is arra csábította, hogy száz novellából állítsa össze Dekameronját, és még a mi Szerb Antalunkat is ösz­tönözte, hogy száz versből építse fel a szerintem mindmáig legszebb magyar nyelvű költői antológiát) nekem is azt az egyáltalán nem irodalomtörténeti, hanem iro­dalmi játéknak tekinthető komponáló igényt adta, hogy kereken száz ugyanolyan hosszú – illetve ugyanolyan rövid – arcképpel igyekezzem vágyat ébreszteni az olva­sókban kimeríthetetlen kincsestárunk, a magyar irodalom minél teljesebb birtokba vételére.

„A Bergendy-ügyről – vagy ahogy az egykori vezércikkek és riportok írták, a méneskúti családirtásról – először még gyerekkoromban, apámtól hallottam. Az ő ifjúkorában – tehát a XIX. század végső évtizedében – híres büntetőper volt ez. Jogász koromban végigböngésztem három-négy hírhedt per anyagát. Így jutott eszembe, majd a kezembe a kora ifjúságom óta újra meg újra hallott Bergendy-ügy. Azt hiszem, ez volt valamennyi közül a legérdekesebb, olvasmányként felért a legizgalmasabb bűnügyi regényekkel. Maga a gyilkos emberi arculata is rendkívüli, de nem kevésbé volt izgalmas számomra az a társadalmi kép, amely a bűneset mögött kirajzolódott. A jegyzőkönyvek igen részletesek voltak, megismerhettem a nyomozás, a vizsgálat folyamán s végül a főtárgyaláson elhangzott minden szót, mert a jegyzőkönyvek alapját adó gyorsírásos rögzítések is benne voltak az aktacsomóban, mintha egy lelkiismeretes bíró a későbbi kutatók számára akarta volna teljes egészében megőrizni az igazán nem mindennapi büntetőper anyagát. Írtam belőle egy könyvet, melyet lehet kordokumentumnak is tekinteni, ámbár a romantikus regények váratlan fordulataival jellemzi a kort és a kört, melyben így esett” – írja Hegedüs Géza regényéről.

„Valló Bonifác történeteinek kötete nem önéletrajz — írja Hegedűs Géza —, Valló Bonifác nem azonos velem, noha ugyanabban a világban élt és él, mint én, hasonló — bár nem azonos — kalandok közé került ezekben a kalandos évtizedekben, mint én, és sok mindenben hasonlóan vélekedik, mint jómagam. De miközben Valló Bonifác nem én vagyok, és története nem azonos az én élettörténetemmel, habár van is itt-ott hasonlatosság — a történetek együtt mégis vallomássá kívánnak kikerekedni az én nemzedékem jellemző élményeiről. Ezért próbáltam elképzelni ezt a Valló Bonifácot, aki — úgy hiszem — nemcsak énrám emlékeztet, hanem velem együtt nagyon sok olyan korunkbeli értelmiségire, akit sodort a történelem, de nem sodort el, aki szerette volna megérteni, mi is van körülötte, és hol értette is, hol nem, és akinek volt elegendő lelkiereje — sőt testi ereje is —, hogy elszántan védje emberségét, lelkének összhangját, s ne érezze idegennek sem a világot önmagától, sem önmagát a világban. Lehetséges, hogy derűs könyvnek fogják mondani Valló Bonifác történeteit, s ez nyilván igaz is, ha a derű az érteni akaró lélek résztvevő, de önmagán is csöndesen nevetni képes mosolyát jelenti. Egy ilyen derűsen értelmes embert a történelem adta tragédiák közepette próbáltam megrajzolni Valló Bonifác alakjában és kalandjaiban.

Ez a rövid életrajz-regény a képzelet szülötte, noha úgyszólván minden hely és időbeli adata megfelel a történeti valóságnak. Históriai alakok vonulnak fel, akik éltek és valóban kapcsolatban álltak Mikluho-Maklájjal, de az a mód, ahogy ezek felrémlettek, nem mindenütt felelnek meg egészen azok egykori valóságos jellemvonásainak, noha nem is különböznek egészen azoktól.„Esténként olvasni sem bírtam. Sokkal több ez, mintha, mondjuk, te mennél látogatóba Leonardo da Vincihez, ugyanis Leonardo csupán nagyobb festő, mint te, de nélküle is volna festészet. De nálunk ma minden tudás, minden célkitűzés kerülőút nélkül torkollik Darwinba. Mindaz, amit akarok, csupán meghosszabbításai azoknak az utaknak, amelyeket ő jelölt ki. Szóval ő az, akitől minden kérdésemre választ remélhettem, tehát fogalmam sem volt, mit kérdezzek tőle. Izgatottan és tétovázva csöngettem be kertes kis házába. Erre odabentről kutyaugatás hangzott, és egy nagyon nagy szakállas ember jött kaput nyitni. Megmondtam, hogy kit keresek. A nagyszakállas megkérdezte, hogy én vagyok-e Mikluho-Maklaj. Mikor igent mondtam, megragadta a kezemet, és hosszan megrázva mondta: – Nagyon, nagyon örülök. Charles Darwin vagyok. – Még mielőtt meghökkentem volna, egyenesen betuszkolt a kapun, és a kerten át vezetni kezdett a ház felé.”

1962-ben, tehát nyolc évvel ezelőtt kezdtem el írni ezeket műfajilag talán rapszódiának nevezhető, szabadhullámzású költeményeket, és annak is jó három esztendeje, hogy az egyes darabok – a közben kibontakozott terv alapján – összeálltak azzá az egységes vallomás-ciklussá, amelyet e kis kötettel kezében tart az olvasó. A megjelenés tehát, különösen, ha első elkészült részeit tekintjük, szinte-szinte betartotta a horatiusi bölcs tanácsot, amely sokévi kivárásra inti a költőt, hogy előbb a múló idő igazolja a mű érvényességét, és csak akkor kerüljön olvasó elé, ha újra elővéve sem tűnik avultnak vagy gyorsan avulónak. A gyakorló és gyakorlott író, akinek a költészet a lélek ünneplője, amelyben a legfontosabbnak tűnő mondanivalókat kívánja maradandóság igényével közölni, ebben a költői módszerekkel fogalmazott rapszódiaciklusban eddigi élete legfontosabbnak vélt tanúságait, alanyian megfogalmazott világképét próbált összefoglalni. És ez alighanem indokolja is a kivárást, amíg az idő próbája felhatalmazta, hogy közzétegye élete alapélményeinek lírai vetületét. (Hegedüs Géza)

Hegedüs Géza regénye 1685-ben és 1686-ban játszódik; meghatározó történelmi eseménye: Budavár visszavétele. Főhőse, Dávidházy Máté, átéli azokat a kétségeket, választási lehetőségeket és választási kényszerűségeket, melyek annak idején magyar emberek javarészét, de leginkább a tanultabb-gondolkodóbb részét meggyötörték. Dávidházy Máté, a kurucok ezeres kapitánya, ebben az európai jelentőségű küzdelemben nem találhatja meg igazán a helyét: sem a törökök, sem Bécs érdekei nem esnek egybe a magyarság reményeivel. De ezredével mégis csatlakozik az Egyesült Keresztény Hadakhoz, részt akar venni a főváros felszabadításában. Ő vezeti az első rohamot a még török kézen levő Budavár ellen. De ha legyőzi is az önvád belülről támadó démonait, ha tisztázza is magában, hogy a harcban való részvétellel nem pártolt át a veszedelmesen hatalmasodó ellenséghez, ha sikeresen harcol is Buda visszavételéért, a sorsa tragikussá válik. A ravaszul fölállított kelepcéket nem tudja kikerülni: elpusztítják. A váradi basa és a bécsi körök egymástól függetlenül, de egyidejűleg parancsot adnak megsemmisítésére. Váradról az egyik szeretője, Kassáról a másik szeretője indul Budára, hogy megmérgezze. A regény hitelesen idézi a tizenhetedik századot, amikor német és török, kuruc és labanc, pápista és kálomista, udvari és nemzeti, úri és népi szempontok és érdekek között minden döntés életveszélyesen kockázatos volt.

Első verseskötete, a Modern Dalok a múlt század végén jelent meg, utolsó, búcsúverse 1957-es keltezésű. A két dátum között egy sokműfajú alkotó és jelentős kultúrpolitikus egymástól elválaszthatatlanul egységes, csaknem áttekinthetetlen méretű életműve teljesedett ki.„Ide-oda csapongó újságíró, szerkesztő, könyvkiadó, színházigazgató, író, drámaíró, kabaréköltő, francia, angol, olasz és német színdarabok és versek fordítója voltam, éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban, itthon és külföldön is találkoztam kis és nagy emberekkel, becsületesekkel és csalókkal, szép és gonosz nőkkel… s mindebből talán egy-egy figurát tudok csak megvilágítani…” – írja öregkori vallomásában, szerényen elhallgatva, hogy ő teremti meg a magyar kabaréköltészetet, hogy Kató-verseivel új korszak kezdődik irodalmunkban, hogy novelláinak legszebb darabjai a műfaj hazai legjobb remekei közé tartoznak, hogy regényeiben a bohémvilág, a balkáni uralkodók kisszerű machiavellizmusának ábrázolásával utat mutat a magyar persziflázs-regénynek, hogy egyike legsikeresebb színpadi szerzőinknek, aki az újromantikus versesjátékokat új életerővel töltötte meg, s A néma leventé-vel ma is, most is telt házat teremt színházainkban. Az izgatottan úttörő, folytonosan kezdeményező Heltainak a költők között sajátos helyet jelöl ki az, hogy biztonságosan csevegő újságíró és novellista, a novellistának viszont bravúros hátteret ad, hogy gyakorlott drámaíró, és mindehhez az esztétikai erényhez járul egy ritka és fontos etikai erény: Heltai bármit írt, átsüt rajta az emberi jóság. A Heltai-életmű sokfélesége más-más műfajban más-más jelentőségű. Hogy művei végtelenjében mi az irodalomtörténeti jelentőségű és mi a kiemelkedő rangos írás, azt keresi-kutatja Hegedüs Géza e kötetben oknyomozó lendülettel, értő, irodalomtörténészi lélekkel és a hiátusokat is kitölteni tudó, a mögöttes világ sugárzását is fogékonyan érző írói szívvel.

Szól a muzsika, áll a bál a sárospataki kastélyban – így kezdődött a hasonló című televíziós film, amelynek regényes átírását tartja kezében az olvasó. A szerző – annyi érdekes történelmi regény írója – izgalmas és romantikus, szép történettel ad választ a nagy kérdésre: vajon elmenekülhet-e bárki is a történelem által rászabott szerep elől? Az ifjú házas II. Rákóczi Ferenc még Bécsbe menekül a nép hívó szava elől, de a végső választást el nem kerülheti. A bécsi udvar provokátora börtönbe juttatja (a híresen hírhedt Bécsújhelyre). Rákóczi megszökik, ám ez a menekülése már nem vezet máshová, csakis a vezérre vágyó felkelő néphez. Hogyan is történt a szökés? Mi késztette a börtön parancsnokát, hogy a számára végzetes ügyben szerepet vállaljon? – A fejedelem ifjúságának páratlanul érdekes epizódja nemhiába foglalkoztatja immár évszázadok óta a történészeket és az írókat! Hegedüs Géza történelmileg igaz, íróilag hiteles, szép és lebilincselően érdekes mesét költ az emlékezetes szökés köré.

A regény főszereplője, egy tehetséges fiatal színésznő, 1954-ben megkapja Az ember tragédiája Éva-szerepét, s a könyv nélkül tudott drámát olvasva, minden színhez a maga életéből társít eseményeket, helyzeteket és hangulatokat: újraéli a saját múltját. A történet egyidejűleg játszódik egy vidéki város forró augusztusi napján s az 1944–54 között eltelt évtizedben – kalandos életutat, szerelmeket és csalódásokat, pátoszt és tragédiákat s főképp a személyi kultusz éveit idézve –, a háttérben pedig az emberiség évezredei peregnek le. A regény címének tehát több jelentése van. A Kettesben a Tragédiával tizenkettedik elkészült darabja az Európa közepén című regényciklusnak. S akárcsak a többi regény, ez is önmagában megálló, zárt kompozíciójú mű, de jó néhány alakját már ismerheti az olvasó a ciklus korábbi regényeiből; itt, természetesen, az utak tovább vezetnek, a jellemek tovább formálódnak, s változik a jellemek tudatvilága is, hiszen az egész regényfolyam legfőbb elbeszélnivalója: hogyan változik a tudatvilág a mi korunkban, a mi köreinkben, a mi emberöltőnkben.

Hegedüs Géza Földönjáró csillagok címen foglalta össze tizenkét televíziós drámáját, vagy ahogy ő maga pontosabb, szebb szóval mondja: drámai jellemrajzát. Csakugyan nagyfényű csillagok e drámák szereplői, csupa nagy név, nagy ember, nagy életmű és csupa drámai pillanat: Hegedüs Géza minden hősét sorsa egy-egy fordulópontján állítja elénk, magaslaton, ahonnan kilátás nyílik az egész életre, műre, korra, az egyén s a kor, a mű s a kor kapcsolatára. A végeredmény: megannyi tömör, frappáns, lényegbevágó, szellemes portré.

„A kalandos történelmi regény időszámításunk szerint a 10. század végén, 999-ben játszódik, amikor a világi hatalmat a németrómai császár, Ottó, az egyházi hatalmat pedig II. Szilveszter pápa gyakorolja. A kor nagytudású embere, Szilveszter nem a hagyományos pápaválasztási ceremónia után került a legmagasabb egyházi méltóságba, őt a császár nevezi ki, mert a francia származású bölcs férfiú egykor tanítómestere volt. Róma népe retteg az ezredfordulótól, mert meggyőződésük, hogy a jóslatok beteljesednek, és eljön a világ vége, hiszen a Szentírás szavai is erre látszanak utalni: „amikor eltelik az ezer esztendő a Sátán eloldatik az ő fogságából”. A végórától való páni félelem szinte mindenkin eluralkodik; A fiatal Ottó ellen ugyanebben az időben lázadást szít az egyik legősibb római család nemes sarja, Giovanni Crescentius. A férfit még mielőtt a császárnak ártani tudna elfogják és kivégzik. Crescentius felesége, Stefánia látszólag mélyen gyászolja férjét, bár ez inkább külsőségekben nyilvánul meg. Az asszony és a nálánál fiatalabb Ottó között ugyanis gyengéd érzelmek szövődnek…”

Három regényt tart kezében az olvasó, valamennyi önmagában zárt, kerek történet, de mégsem függetlenek egymástól, mivel a három együtt a magyar állam születésének krónikája. Az első, amelynek István a címe, az államalapításról szól, ifjúságának néhány hónapjáról, amikor kénytelen tudomásul venni történelmi feladatát. A feladat tudata formálja azzá a kemény lelkű, tenni tudó emberré, akire szüksége van a történelemnek. A második regény, Az egyetlen út az István halála utáni nagy zűrzavar története, amelyben egy okos Árpádfi, az emigrációból hazatérő Endre felismeri a kibontakozás egyetlen lehetőségét. Ez a Vata féle pogány lázadás kora. A harmadik regény, a Lovagok a Körös parton pedig arról szól, hogy több évtizedes belső harcok után hogyan is születik meg végre a rend, hogyan szilárdul meg az az épület, amelyet István és társai építettek. A regény hősei: a kalandos életű és tragikus sorsú Salamon és a lovagi eszményt megtestesítő, legendás hírű László. – Úgy körülbelül ezer évvel ezelőtt, a X. század végén kezdődik a krónika, és körülbelül kilencszáz évvel ezelőtt, az ezerhetvenes években végződik. Ez a küzdelmes évszázad teremtette meg az államot, mely azután kiállotta az évezred megpróbáltatásait ebben az oly nehéz sorsú Közép-Európában.

Tudni illik – ez egy kijelentő tőmondat. Nyelvhasználatunkban nem afféle szigorú illemtani vélekedést jelent, vagyis aki nem tudja, amit tudni illik, az még nem illetlen, társaságban helytelenül viselkedő ember, csupán nem tud olyasmit, amit hasznos vagy legalábbis érdekes tudni közismert szavakról vagy fogalmakról. Ha pedig egybeírjuk és egybeejtjük a két szót, akkor az így keletkezett nyelvi fordulat, a tudniillik – kötőszó; pontosabban magyarázó kötőszó, akárcsak a „mert”, „mivel”, „minthogy”, „ugyanis”. – Amikor tehát mi itt az igen különböző dolgokkal, tárgyakkal, fogalmakkal kapcsolatban azt mondjuk, hogy „tudniillik tudni illik” – ez nem jelent többet, mint hogy közhasználatú, közérthető, bővebb magyarázatra nem szoruló szavakról, illetve azok értelméről elmondunk néhány olyan tudnivalót, amit ha nem tudunk, egyáltalán nem baj, ettől még értjük, miről van szó, de ha mégis tudjuk, akkor nagyobb távlattal, olykor egyenest történelmi múltjával értjük, hogy mi mindent jelent jó néhány olyan szó, amelyről amúgy is közérthetően tudjuk, mit jelent. Saját mindennapi beszédünket szeretnénk érdekesebbé tenni olyasmikkel, amiket nem árt tudomásul venni. Ezekről tudniillik tudni illik.

Hegedüs Géza regénye az ókori Egyiptom világába vezeti el az olvasót. Főhőse Ehnaton, a nagy reformer fáraó, aki az egyistenhit bevezetésével forradalmi jellegű társadalmi változások lehetőségeit teremti meg. Másik hőse a fáraó fiatal írnoka; az ő boldogulása az új tanok győzelméhez kötődik, mert szerelmét, egy gazdag pap lányát, csak úgy kaphatja meg, ha a régi világ összeomlik, és romjain egy új, egészségesebb élet születik.

A remek történelmi regény első királyunk, Szent István életének és népünk történelmének meghatározó jelentőségű időszakáról szól, a Magyar Állam születésének idejébe vezetve az olvasót. Géza fia István, államalapító szent királyunk ma is kiemelkedően fontos számunkra, s e regény hozzájárul, hogy nemzetünk boldogulásához erőt adó emlékét méltó módon őrizzük tovább szívünkben és a tudatunkban!

Az író ezt mondja könyvéről: „Ez a könyv tartalma szerint önéletrajzi részlet: ezt éltem át én 1932 és 1940 között. A benne felsorakozó tények szerint azonban kerek történelmi regény, amelyben a vallomásokat tevő egyes szám első személy csupán tanú – ha tetszik, narrátor – a magyar polgári értelmiség út- és tévútlehetőségeinek felidézésében. Szó esik itt a magánélet különböző formáiról, törekvéseiről és színházi próbálkozásairól, egyetemi tanulnivalókról és értelmetlenül kötelező párbajszabályokról, ügyvédi irodák hol bűnközeli, hol mulatságos, hol lélekfásítóan unalmas ügyeiről… És mindennek cselekménybeli középpontjában egy történettudósnak készülő fiatal jogászdoktorról, aki egyenes irányban tart afelé, hogy író legyen. Persze ez vagyok én, aki saját élményeim által vallok az átélt történelemről. – Írtam már olyan saját emléket idéző könyvet, amely valójában családi elődeim nemzedékeinek – a magyar polgárság egyik jellemző rétegének – társadalomtörténete. Majd írtam fejlődéslélektani regényt saját serdülőkori éveim emlékei alapján. Ez A tegnap alkonya megint más, ezt minden kalandosságával együtt a háború előtti évek dokumentumregényének érzem, amelynek legalábbis alanyi hitelességet ad, hogy én így éltem át. Ez a személyes szempont némiképp lírává teszi, de amit láthattam, az a történelem epikája, és ahogy beletántorogtunk a háborúba, az a nagy közös dráma volt. Nos hát komorságaival is, vidámságaival is erről szól ez a könyvem.”

Ez a könyv a versek formáiról szól, egy művészet mesterségbeli részéről. Hangja a beszélgetéseké, nemegyszer a könnyed csevegéseké, de igénye mégis tudományos. A valóság egy meghatározott területét – a költemények technikai megvalósításának lehetőségeit – igyekszik rendszeresen fölmérni és megismertetni.A verstan: tudomány. S minthogy füllel felfogható fizikai jelenségeket vizsgál – sokak számára talán meglepő módon –, a fizika egyik területének, a hangtannak határai közé is tartozik. Itt a következőkben javarészt hangtani, akusztikai jelenségekről lesz szó, de olyan hangtani jelenségekről, amelyek versélményt adva a lélek gyönyörűségét idézik fel. Eleve óvatosságra kell inteni az olvasót: nem esztétika és nem irodalomtörténet a tárgya ennek a könyvnek. Költők értékelésének tehát ebben a tudományágban nincs helye. S habár olykor az olvasó füle kihallhatja a szövegből, hogy a szerző mely költőket szereti különösképpen, ezek a vallomások és értékítéletek függetlenek a verstan tudományától.

„Kérem az olvasót – írja Hegedüs Géza –, hogy ezt a regényt semmiképpen se tekintse afféle szabványos-szabályos történelmi regénynek, még ha teljes egészében bele is illeszkedik nemzeti történetünk oly fontos mozzanataiba, mint a hazai felvilágosodás szellemi áramlata és a Martinovics-per tragikus eseménysorozata. Két hőse – Őz Pál, a forradalmár és Ürményi József, a személynök – hiteles történelmi alak, s felsorakoznak mellettük a kor valóban élt és így élt, így halt fiataljai. És mégsem mondanám, hogy ez a történet, a Martinovics-féle mozgalom regénye, inkább azt, hogy regény a Martinovics-mozgalom korából, amely szeretne minél többet érzékeltetni, az olvasó számára személyes élménnyé tenni abból a kora hajnali világból, ábrándokból, indulatokból, törekvésekből, amelynek múltunk egyik legvonzóbb korszakává teszi a XVIII. század végső negyedét. De még többet is kívánna a regény írója: érzékeltetni próbálta, hogy nemzedékének ifjúkorában mit jelentett ennek a felvilágosodott nemzedéknek felismert emlékezete.”

Hegedüs Géza ifjúsági regényében a klasszikus ókorba vezeti vissza az olvasót, s a világirodalom egyik legkiemelkedőbb alkotásának, Vergilius Aeneisének a költőjéről fest életteli képet. A regény mozgalmas és érdekes jelenetek során át vetíti elénk a költő gyermek- és ijfúkorát, az akkori Itáliát és Görögországot. Vergilius ifjúságáról igen kevés adatot őrzött meg az irodalomtörténet. Hegedüs Géza oly módon segített e hiányosságon, hogy az Aeneisnek Dido és Aeneas szerelmét festő részletéből visszakövetkeztetett Vergilius egy előttünk ismeretlen ifjúkori szerelmi élményére. A nagy latin költő ifjúságát megelevenítő regényének központjába ezt a feltételezett szerelmi kalandot helyezte az író.

„Az a májusi riadó azóta kísért. Hétéves voltam, plakátokat bámultam, indulókat hallottam, felnőttek izgatott szavaiból bontakozott elém a történelem. Azután teltek-múltak az évtizedek, nemzedékemmel együtt éltem át a vészeket és reménységeket, és közben újra meg újra felderengtek azok a régi plakátok, régi indulók, annak a májusi riadónak a hangulata. Sokat kellett nekem is átélnem és megértenem, hogy kétségtelenné váljék: azt az utat járjuk, azt az utat kell járni, amelyen ők indultak el. Gyermekkori emlékeim és későbbi tapasztalataim vegyültek el a megtanult történelemmel, hogy segítségükkel próbáljam felidézni a hőstörténetet. Képeket láttam magam előtt, zenéket hallottam a csöndben is, alakok formálódtak képzeletemben: a valóság képei, zenéi, alakjai. És mintha egy újmódi hősköltemény egyik énekét kellene megírnom ? kellett, mert belülről követelődzött ?, úgy ültem le, hogy szavakba fogalmazzam olyan emberek kalandjait, akik akkor voltak ifjak, amikor én kisgyermekként plakátokon, énekekben, felnőttek izgatott beszédét ellesve találkoztam azzal a májusi riadóval. Regény? Azt hiszem, hogy az, de mégis sok köze van a hőskölteményhez is. Legalábbis így remélem.”

Három regényt és egy elbeszélést talál az olvasó a Régi istenek című kötetben. A legszorosabb kapcsolat nyilvánvalóan a két első regény, Az isten és a részegek, valamint A végzet sógora című írások között van. Mindkettő ugyanis a görög történelem félig elképzelt, félig valós világába kalauzol, az első a Dionüszosz-kultusz valós hátterének nyomozására, másik az antik tragédiákból kikövetkeztethető Kreón király életének végigkísérésére invitálva az olvasót. De tágabban ide kapcsolódik a Bálványrombolók című regény, az ótestamentumi Bírák könyvében található Bárák és Debóra történetének mai feldolgozása és az egyiptomi környezetben játszódó Az öröklét bejárata című kisregény is. Mese, monda, mitológia húzódik valamennyi írás hátterében, s erről így vall az író: „A mitológiák – vagyis a népek ősmondái – számomra kezdettől mindmáig igen alkalmasak arra, hogy az alapvető emberi kapcsolatokat a legáltalánosabb formában próbáljam kifejezni általuk. Görög regevilág, keleti ősmesék, magyar mondai emlékek, olykor még a kelta gyökérzetű középkori hősepika is évtizedek óta olyan támaszanyag, amellyel még napi társadalmi és lélektani gondjaimat is ki tudom – vagy legalábbis ki szeretném – fejezni.” Mesék, mondák, évezredes regék újraértelmezése, tehát mindegyik regény – vagy ha tetszik, legmaibb közgondjaink elemzése, történelmi köntösben.

Kalliopé ez elbeszélő költészet, vagyis az epika múzsája. A hajdan görög képzelet szerint ő ihleti azokat a hősökről éneklő költőket, majd utódaikat, akik már olvasókra számítva írják a hősökről szóló verses történeteket. Hőseiben ősidők óta minden kor saját magáról szól. Hőseiről ismerjük fel, hogy melyik időszakban milyennek tartották magukat az emberek, hogy milyenek szerettek volna lenni, vagy milyenek nem szerettek volna lenni. Az epika hőseinek története az embereszmények alakulásának története. Ezt igyekszik nyomon követni a könyv.