Peter Ortutay – förlag

Az én „Fitzgerald-összesem” első kötetének utolsó elbeszélése A jégpalota volt, a huszadik. Így időrendben a huszonegyedik a Majális New Yorkban (May Day), ami tulajdonképpen, nem is elbeszélés, hanem már majdnem egy egész regény, de annak azért rövid lenne. Ezért szaknyelven „csak” kisregénynek mondjuk.

Az eredeti címe – a May Day – mélyen szimbolikus. Először is általános tavaszi népünnepélyt jelent az egész északi féltekén. Sok kultúrában is hagyományos tavaszi ünnep a május elseje, a majális. Táncolnak, énekelnek, sütnek, főznek, örvendeznek ezen a napon az emberek. A nemzetközi munkásmozgalom napjaként is méltatják, méltatták nálunk, Magyarországon is, de csak a tizenkilencedik század végétől a chicagói Haymarketben kirobbant véres események nyomán, de ez az ünnepnap nem azonos a hagyományos májusi népünnepélyekkel. Ennek az elbeszélésnek a háttere viszont az 1919 évi májusi zendülés Ohióban, melynek következtében két ember meghalt és vagy százat letartóztattak. A zendülés politikai jellegű volt: a tiltakozók egy csoportja piros zászlókkal akart felvonulni. Ezt az eseményt követően az Egyesült Államokban általános lett a kommunizmus terjeszkedésétől való félelem, ami aztán erősen beárnyékolta az amerikai történelmet az elkövetkező évtizedekben. Az író ennek is hangot ad kisregényében. 1919. május elsején, azon a napon, amikor a Fitzgerald elbeszélésében történtek elkezdődtek, kommunistaellenes tűntetések vagy lázongások voltak több amerikai nagyvárosban. New Yorkban katonák és tengerészek támadták meg a szocialista The Call újság irodáit a Negyedik Avenue 112-ben. Az egyik újságíró huszonöt láb magasból kiugrott az ablakon, hogy az inzultust elkerülje, és meghalt. A lap tizenegy munkatársa sérült meg komolyabban. Ugyanakkor Fitzgerald rámutat az „elveszett nemzedék” helyzetére is és szembehelyezi a tavaszvárást, egy új életforma (a dzsesszkorszak) kezdetét e nemzedék lelki állapotával, kilátástalanságával, mely elől nem egy fiatal csak a halálba való menekülésben látott kiutat. Ilyen értelemben az eredeti cím nemcsak, sőt egyáltalán nem munkásmozgalmi eseményekre utal, hanem sok minden másra. Ezért is cseréltem fel B. Nagy László korábbi fordításának címét (Május 1 New Yorkban) ezzel: Majális New Yorkban. A szerző egyébként így vall erről a történetről: „Ez a kissé komor mese, mely a Smart Set-ben jelent meg 1920.július havában, azokról az eseményekről kíván beszámolni, melyek az ezt megelőző év tavaszán történtek New Yorkban. Mind a három eset nagy hatás gyakorolt rám. Az események tulajdonképpen nem is függtek össze egymással, legfeljebb csak annyiban, hogy akkor tavasszal kezdődött egy általános hisztéria, mely a dzsesszkorszaknak volt a beharangozója. Ám ebben az elbeszélésben megpróbáltam – tartok tőle, sikertelenül – mégis összefüggően ábrázolni őket, hogy az akkori New York-i fiatalok legalább egyike fel tudja fogni, mi is történt ténylegesen azokban a keserves hónapokban.”

A Nagyobb gyémánt, mint a Ritz úgyszintén Fitzgerald halhatatlan kisregényeinek egyike. A saját mondanivalóm helyett inkább újfent a szerzőt idézem: „ A Nagyobb gyémánt, mint a Ritz, melyet az elmúlt nyáron hozott le a Smart Set, csupán csak azért született, mert a megírása kimondottan elszórakoztatott. Akkoriban épp abban az általam szokvány hangulatomban voltam, amikor is az ember a legnagyobb luxusra vágyik, és a történet valahogy úgy is kezdődik, hogy megpróbálja kielégíteni az ilyen képzeletbeli táplálék iránti vágyakozásomat. Egy közismert kritikusnak úgy tetszett, hogy ezt a szertelenségemet valahogy jobban kedveli, mint bármi mást, amit eddig írtam. Nekem személyesen jobban tetszik a Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), de hogy – nem egészen pontosan – Lincoln szavaival éljek, „ha az ilyesmit szereted, akkor ez valószínűleg olyasmi, amit szeretsz.”

A Benjamin Buttonról pedig a szerző így vall: „ Ez az elbeszélés Mark Twainnek egy mondása nyomán keletkezett. Az író állítólag egyszer azt találta mondani, hogy milyen kár, hogy az élet jobbik része az elejére, míg a rosszabbik a végére esik. Az, hogy megpróbáltam ezt a gondolatot egy teljesen normális világban egy emberi élettel illusztrálni, talán nem is a legjobb megoldás. Néhány héttel az elbeszélés befejezése után egy majdnem hasonló történettel találkoztam Samuel Butler Jegyzeteiben is. Az elbeszélést tavaly nyáron a Collier közölte, és ez arra indított egy névtelen olvasót Cincinnatiból, hogy megírja nekem a következő csodálatos levelet: „Uram, a Collier-ben olvastam Benjamin Button történetét, ahogy asztat maga megírta, és szeretném közölni, hogy asszem, mint elbeszélésírónak magának a bolondok házában volna a heje. Sok lökött alakkal találkoztam már az életben, de az összes lököttek közül maga a leglököttebb. Magára kár még eszt a kis darab papírt is pazarolni, de nem tudtam megállni. Muszály volt eszt magának megírnom.”

A Téli álmokban Dexter, akárcsak Gatsby, egészen lentről indul, és azért kénytelen lemondani a boldogságról, mert egyetlen szerelme, Jones kisasszony, akárcsak A nagy Gatsby Daisy-je, elkényeztetett gazdag úrilány és képtelen felismerni az igazi érzést, nem tud vele élni, ezért el is játssza. Akárcsak Fitzgerald több más elbeszélésében és A nagy Gatsbyben, ez a történet is egy fiatalember lelkivilágát elemzi, akinek vágyai (álmai) egybefonódnak egy önző gazdag lány szeszélyeivel. A vége nem tragédia ugyan, de nem is happy end. 

A Kocka, bokszer és gitár szintén egy fiatalemberről szól, a neve Jim Powell, aki otthagyja szülőföldjét ott lent Délen, és Északra megy szerencsét próbálni. Ott fent Északon, pontosabban New Jersey-ben egy Amanthis Powell nevezetű fiatal hölggyel fut össze, akit Jim eleinte félreismer: egyszerű lánynak tartja, de megígéri, hogy társasági dámát farag belőle. Amanthis persze nem szorul ilyesmire. Inkább fordítva. És amikor Jim felismeri az északiak hideg é számító önző világát, hátat fordít nekik, és akárcsak Sally Carrol A jégpalotában, hazamegy déli hazájába. Egyike az 1921-1922-ben írt Gatsby témájú történeteknek, melyekben Fitzgerald szemmel láthatóan a későbbi, azaz az 1924-ben regénnyé formált anyaggal kísérletezik. Bár komikus elemekkel átszőve a Kocka mégis az az ismerős Fitzgerald téma, melyben a gazdagok szívtelenségét mutatja. Amanthis megjegyzése az előkelőek körén kívül álló Jim Powellnek – „jobb vagy, mint itt ezek összesen” – előre vetíti Nick Carraway-nek azt a felismerését, hogy Gatsby „felér ezzel az egész bandával.” Egy másik örökké visszatérő téma, mely ebben az elbeszélésben is jelen van, a Dél és az Észak közti gazdasági és kulturális szembenállás. 

A Diamond Dick és az asszony első törvénye (Diamond Dick and the First Law of Woman) című elbeszélést Fitzgerald 1923 decemberében írta Great Neckben. A Hearst’s International Magazine 1.500 dollárt fizetett érte. Fitzgerald arra számított, hogy a Saláta (The Vegetable, From the President To the Postman) című vígjátéka kasszasiker lesz, neve bekerül a drámairodalomba, és megszűnnek anyagi gondjai. Rosszul számított. A darab már a bemutatón nagyot bukott. Ezért kénytelen volt elbeszéléseket írni, hogy szabaduljon adósságaitól. 1923 novembere és 1924 áprilisa között tíz remek kis elbeszélés került ki a keze alól: Ezekből hat a THE PRICE WAS HIGH kötetben is szerepel. A pénz, amit kapott ezekért a történetekért, nem volt kevés: elég volt ahhoz, hogy1924-ben főúri módon nyaraljon a Riviérán. Itt vágott bele írói csúcsteljesítményébe, A nagy Gatsbybe.

Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató-gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta föl. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte, nem alkuvó szigorúsággal, az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt (The Last Tycoon). A végső szívroham 1940 decemberében érte. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: "Még tehetségemmel sem tudtam sáfárkodni" – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Olvasói már évek óta nem hallottak felőle; rajongói megdöbbentek halálhírére. Hát élt még Fitzgerald? Csakugyan, mi lett Scottból és ragyogó feleségéből, Zeldából? S a nevek ütemére már zene ébredezik tudatunkban: a boston, a shimmy, a charleston, a tangó ritmusa. Izzadságtól fénylő fekete arcok fáradt mosolya villan a zenekarban, vakító ingmell sötét ellentéteként, amint a kavargó cigarettafüst kék ködén át megszólal a szaxofon, és pergő dzsessz-ritmussal tölti meg a Plaza tánctermét. A parketten karcsú, fiús alakú, rövidre vágott hajú lányok simulnak partnerükhöz. Mosolyuk mindent ígér; körülrajongott elsőbálos lányok, akik már nem sütik le szendén a szemüket, hanem a flapper türelmetlen fölényével rázzák le magukról, a puritán szülők aggódó gondoskodását. Szabad szájúak, merészek, eszesek és szellemesek. New York-i szórakozóhelyeken, Yale, Princeton és Harvard diákbáljain, vidéki klubokban folyik a féktelenül vidám tánc, s a ragtime és a bor pezsgésétől lángolva szökdösnek ki a párok a parkoló kocsikba.

A Fitzgerald összes elbeszéléseinek általam összeállított harmadik kötete a következő elbeszéléseket tartalmazza. (Igyekeztem a kronológiai sorrendet betartani, de ez különböző okokból kifolyólag nem mindig sikerül): 

1924-ben Fitzgerald még képes volt családi problémáit úgy kezelni, hogy egyszerűen „pénzcsináló” humoros elbeszéléseket írt belőlük. Így a Rag Marin Jones és a walesi herceg III. Kötet szemmel látható megismétlése annak, amit a Kalóz a szigeten mesél: egy gazdag fiatalember azzal nyeri el egy unatkozó dúsgazdag örökösnő kezét, hogy színjátékot rendez neki.

Az egy éjszaka alatt megírt Babazsúr egy roppant egyszerűnek látszó kis történet arról, hogy miért veszett össze két szomszédos házaspár egy gyerekzsúr miatt.

A Kidobott pénz (The Penny Spent) is egy olyan elbeszélés, mely azt mondja el, hogy a pénznek, vagy a vagyonnak semmi köze sincs az igazi nagy szerelemhez. Ez is többször ismétlődő téma Fitzgeraldnál. Lásd például a Rags Martinn Jones-t. A Saturday Evening Postban jelent meg először 1925. október 10-én, de aztán csak az Egy csöppnyi Édenben (Bits of Paradise) 1976-ban, és utoljára. Valamiért nem tartozott a népszerű novellák közé, és a kritika sem foglakozott vele eléggé, pedig jó és szellemes.

A Tánc (The Dance) olyan, mint egy modern krimi, de a témája szintén a szerelem, valamint az Észak és a Dél közötti kulturális ellentét, mely szintén nem új keletű téma Fitzgerald oeuvre-jében. Megjelent a Red Book Magazine-ben, 1926 júniusában, majd 1976-ban a Bits of Paradise-ban (Egy csöppnyi Éden) is.

Ezt a történetet (Your Way and Mine) Fitzgerald 1926 februárjában írta a Salies-de-Bearn-i gyógyfürdőn a Francia Pireneusokban, ahol két hónapig „lebzselt” Zelda betegsége miatt. Az elbeszéléshez mellékelt levélben Fitzgerald ezt írta Obernek: „Ettől rosszabb elbeszélést talán még soha életemben nem írtam. Egyszerűen borzalmas! A közepénél már egyáltalán nem érdekelt… Nagyon kérlek – és ezt komolyan mondom – ne ajánld a Post-nak. Ahogy most állnak a dolgaim, azt hiszem, ez nem lenne jó taktika. A Red Book-nak se ajánld. Ebben a történetben semmi sincs az igazi énemből. Kétségbeesetten belevágtam egy történetbe – kitaláltam egy üzleti témát – olyasmit, amiben nem mozgok otthonosan. Kapjak inkább 1000 dollárt érte valamilyen másodrendű folyóirattól, mint a kétszeresét más valakitől. Nagyon erősen így érzek.” Az elbeszélést 1927 májusában viszont a Woman’s Home Companion szívesen közreadta, és olvasóknak nyilván tetszett, mert ez követően a Metro Newspaper Service szintén közölte. Ezek szerint mégsem lehetett olyan rossz, mint amilyennek Fitzgerald képzelte.

A Látogatás egy régi házban (A Short Trip Home) egy kísértethistória, méghozzá remek, Edgar Allan Poe stílusában. Az embernek a hideg futkos a hátán olvasás közben. Egy fiatal férfi találkozik a természetfelettivel, és megpróbál – sikeresen – megakadályozni egy életveszélyes viszonyt egy kísértet és egy elő széplány között.

Matthew J. Bruccoli, Fitzgerald életrajzírója elmondja, hogy 1926 decemberében két és fél éves franciaországi tartózkodása után az író visszatért Amerikába. Montgomeryben (Zelda szülővárosa) elfogadta John W. Considine-nak, az United Artist producerének felkérését arra, hogy írjon filmet a flapperek világáról. Fitzgerald elfogadta a felkérést, mert (mint mindig) kellett a pénz. Az volt a megállapodás, hogy Considine 3.500 dollárt fizet, amint elkészül a forgatókönyv, és 12.000 dollárt, ha jónak találja és elfogadja. Fitzgerald úgy gondolta, hogy három hét alatt megírja, ám e helyett Zelda és ő 1927. január elejétől március közepéig csak szórakozással, mulatozásokkal töltötte idejét Hollywoodban. A forgatókönyvet (Lipstick = A rúzs) Considine áprilisban visszadobta, nem tetszett neki. Fitzgerald ügynöke segítségével más stúdióknál és producereknél is próbálkozott, pl. B. P. Schulbergnél, de a forgatókönyv senkinek sem kellett. Végül Fitzgerald úgy gondolta, hogy átírja novellának a College Humor számára, de ezzel az ötletével is felhagyott. A Lipstick negyvenöt oldalas kézirata a Princetoni Egyetem Könyvtárában található. A gépírónő kis kezdő lehetett, mert végig elfogadta Fitzgerald helyesírási, stilisztikai és egyéb „aprócska” hibáit, s így azok mind benne maradtak a kéziratban. A szerkesztő ezeket természetesen kijavította.

A gazdag fiú (The Rich Boy) a Fitzgerald elbeszélések közül talán az egyik legjobb, igazi remekmű, legalább is sok kritikus annak tartja. Tulajdonképpen arról szól, hogyan pazarolja el erejét, energiáját, így egész életét is egy tehetséges fiatalember (Anson Hunter), amikor pedig gazdagságával nagy dolgokra lenne hivatott a történet szerzője szerint, aki Fitzgerald. Így a történet jól mutatja, hogy Fitzgeraldnak esze ágában sem volt hajbókolni a gazdagok előtt csak azért, mert gazdagok, hanem épp ellenkezőleg: megrótta őket a lehetőségekkel való nemtörődömségük miatt.  

Ez az elbeszélés (A szerelemhajó) 1927 augusztusában született az után, hogy Fitzgeraldék megjöttek Európából. Fitzgerald Az éj szelíd trónján kívánt dolgozni, de a regényírás lassan haladt, mert közben egy-két „pénzcsináló” novellát is kénytelen volt megírni. Ezt az elbeszélést is a jól fizető Saturday Evening Postnak írta, ahol meg is jelent. Akkoriban szerzőjének sok problémája akadt, s úgy tűnt, egész élete kudarc. A szerelemhajó tulajdonképpen azt tükrözi, hogyan próbálja keresni az író – de nem találja – ifjúkori reményeit és vágyait (a Gatsby téma). Ahhoz a retrospektív elbeszélés-csoporthoz tartozik, amit Fitzgerald szintén akkor és ott (Ellerslie-ben) írt. Ezek főként arról a lassan kamasszá váló Basil Duke-ról szóló elbeszélések, aki Keletre megy iskolába, de nehezen tud beilleszkedni az ottani társadalomba, akárcsak Fitzgerald külföldön. Nem tudott hazájától távol élni, mert egyszerűen nem ment. S ezekkel a múltba tekintő (retrospektív) történetekkel próbál legalább lelkileg kapcsolódni szülőföldjéhez, és azt igazolni, amit a Gatsbyben is mindig hangsúlyozott: „… fáradhatatlanul evezünk tovább, szemben az árral, mely szüntelen visszasodor bennünket a múltba.”

Fitzgerald több elbeszélésében is foglakozik ugyanazzal, vagy hasonló témával. A Jacob létrája például sokat előrevetít a Dick Diver – Rosemary Hoyt közt szövődő szerelmi viszonyról, mely Az éj szelíd trónjának az egyik érdekes mellékepizódja, és természetesen erősen önéletrajzi ihletésű.

Zelda Fitzgerald most már akár világhírűnek is mondható  A valcert táncolja velem (Save Me the Waltz) című regényében sok olyan eseménnyel találkozhat az olvasó, melyről férje, F. Scott Fitzgerald is ír, vagy tesz említést, világhíres regényében, Az Éj Szelíd trónján-ban. Ám Zelda távolról sem plagizált, nem is tehette, hisz könyve 1932–ben jelent meg, míg Az éj szelíd trónján két évvel utána. Így már eleve elmondhatjuk, hogy bármi legyen is Zelda Fitzgerald könyvének az érdeme, vagy hibája, mindenképpen irodalmi kuriózum. Zeldának volt írói vénája, és tehetsége is az íráshoz, mint ahogy legalább közép szinten a festészethez és a baletthez is. Ezt a Vezesse F. urat és feleségét a … számú szobába című rövidke történet is mutatja, melyet, mint szerző Scott Fitzgerald is aláírt ugyan, de sokkal inkább a feleség volt az, aki megírta. A férj legfeljebb átnézte és kiegészítette, ahol úgy gondolta, hogy ki kell egészíteni. De ez a regény egy egészen önálló mű, mely, mint minden jó irodalmi műalkotás, a leghitelesebben tudja ábrázolni azt a frenetikus kort, az elmúlt évszázad húszas éveit, amiben Fitzgeraldék is éltek. Így tehát nemcsak irodalmi kuriózum, hanem sokkal több annál. Nem elhanyagolható része az amerikai irodalomnak. Már csak azért sem az, mert nemcsak Amerikában, de világszerte az olvasók mind szélesebb körei kezdenek egyre nagyobb érdeklődést mutatni F. Scott Fitzgerald élete és művei iránt. Hogy miért? Ennek egyik oka minden bizonnyal a híres Fitzgerald páros történetében keresendő. E történet (nagyon röviden) a következő.

Nem sokkal az első világháború után Scott Fitzgerald megkérte Zelda Sayre kezét, akit az alabamai Montgomeryben ismert meg, amikor az első világháború idején ott állomásozott, mint bevetésre váró katonatiszt. Zelda másodszorra mondott csak igent. Akkoriban Fitzgerald kezdő író volt csupán, de jók voltak a kilátásai. 1920–ban első regénye, Az Édentől messze (This Side of Paradise), sikert aratott. Aztán tovább és sokat dolgozott; erejét nem kímélve írta sorozatban elbeszéléseit a Saturday Evening Post-nak, hogy biztosítsa magának és feleségének azt az életformát, mely kijár – gondolhatta – a sikeres embernek Amerikában. 1925-ben jelent meg harmadik regénye, A nagy Gatsby. Nagyon jó kritikát kapott, de csalódást jelentett anyagilag. Kilenc évvel később látott napvilágot a negyedik regény, Az éj szelíd trónján, és akkor máris a témánál, Zelda könyvénél vagyunk.

Egy olyan rövid életrajzba, mint amilyet fentebb vázoltunk, aligha fér bele az a bonyolult konfliktushalmaz és feszültség, mely Fitzgeraldék életét jellemezte. Az írótárs Hemingway úgy látta, hogy az együttélést a feleség mérgezi, mert féltékenységével állandóan zavarja férje munkáját. Azok az óriási erőfeszítések Zelda részéről, hogy festőművész, balerina vagy író legyen, ennek a féltékenységnek voltak részei. Zeldának mindenhez volt tehetsége, de végtelenül frusztrálta, hogy nem tud élni vele; így például akkor kezdett el komolyan balettozni, amikor már túl idős volt hozzá (28 éves). Túlerőltette magát, beteg lett (skizofrén) és élete végéig gyógykezelésre szorult.

Sokáig nehezen lehetett valamit megtudni Zelda regényéről. Fitzgerald életrajzíróit valahogy hidegen hagyta a téma. De aztán egyikük (a neve Dan Piper) egy egész fejezetet szentelt könyvében ennek a regénynek. És a legnagyobb elismeréssel ír róla.

A regény magáról Zelda Fitzgeraldról szól, aki Alabama Beggs néven szerepel könyvében. Alabama egy csodálatosan okos lány, és azon kívül igazi déli szépség. Nem véletlen, hogy Fitzgerald modellként használta feleségét a húszas évek szépséges és kívánatos lánykáinak az ábrázolására, amikor regényeit és elbeszéléseit írta. Nem véletlen az sem, hogy Zelda és férje emblematikus figurái lettek az akkori idők élvezetre vágyó és anyagi jólétre törekvő fiataljainak. Aztán, amikor Zelda Fitzgerald idegösszeroppanással a Baltimore-i Johns Hopkins Kórházba került, regényét döbbenetesen gyorsan, alig néhány hét alatt megírta.

Amikor 1932 őszén Zelda könyve megjelent New Yorkban, a kritika fanyalogva fogadta. 1953-ban viszont a második kiadás Londonban bestseller lett.

Sikerét azonban Zelda már nem érte meg. Öt évvel korábban az észak-karolinai asheville-i kórházban, ahol kezelték, tűz ütött ki, és… nem tudták kimenteni. 

Zelda regénye (A valcert táncolja velem) nyilván nem üti meg a férj írásainak szintjét, ám hiba lenne olyannak tartani, mely csak kiegészíti, kommentálja, mondjuk, Az éj szelíd trónján-t, vagy amely annak gyenge utánzata. Mert nagyon is jó regény. Lehet, hogy az olvasónak az elején szokatlan lesz Zelda stílusa, de amint halad a történetben előre, minden összeáll, és nem fogja dagályosnak találni. A szerző a hatás kedvéért sok mindent átvesz a posztmodernektől, de azon kívül, hogy kimondottan autentikus, csodálatosan tudja bemutatni egy olyan asszony életét is, aki mind végig küzd és harcol, mert a saját útját akarja járni.

Matthew. J. Brucolli azt írja, hogy Fitzgerald, miközben Az Aréna (The Bowl) című elbeszélésén dolgozott, újból érdeklődni kezdett egyetemi futballista évei iránt: többször is leutazott Princetonba, hogy megnézze az edzéseket és meccseket. Sőt, időnként még késő éjszaka is felhívta az edzőt, Fritz Crislert, hogy elhalmozza „szakértői" tanácsaival. Az elbeszélés a Saturday Evening Post-ban jelent meg 1928. január 21-én. A háttérben van egy kis romantika, no és a profizmus, a kemény munka dicsőítése. Az, hogy lenézi az „amatőröket,” egy kicsit a feleségének, Zeldának is stól, aki sok mindenben volt jó… közép szinten.

A vonzerő. Az elbeszélés 1928. március 3-án jelent meg a Saturday Evening Post-ban. Érezhetően sok önéletrajzi elemet tartalmaz. Akárcsak Fitzgerald több más elbeszélésének, ennek is központi témája a szerelem, és a házastársi hűség törékenysége, mely gondolat, Zelda „árulása” nyomán, élete végéig elkísérte.

A Gyermekzsúrt (That Kind of Party) Fitzgerald később írta, mint a többi Basil történetet, de mivel a fiatalabb, még gyermek Basilről szól, ezért itt ebben a kötetben előrébb került. Ez volt az egyetlen a kilenc Basillel foglalkozó elbeszélés közük, melyet sem a Post, sem pedig a Ladies’ Home Journal és a Pictorial Review sem volt hajlandó publikálni, feltehetőleg azért, mert a szerkesztők nem igazán akarták elhinni, vagy nem tetszett nekik, hogy tizenegy éves gyerekek legfőbb gondja a csókolózás egy házibulin.

4 -11. A párizsi utazás anyagi fedezetét Fitzgerald az 1928 márciusa és 1929 februárja között írt Basil Duke Lee elbeszéléseivel biztosította, melyek a Botránydetektivek, Egy este a vásárban, A legszemtelenebb fiú,  Basil, a csodálatos,  Az elfogott lidérc, Tökéletes élet, Bátran előre,  a Basil és Kleopátra, valamint a fentebb említett Gyermekzsúr. Ezeket Fitzgerald mind a Saturday Evening Post-nak szánta, de a Gyermekzsúrral már nem volt szerencséje. „Pikáns” részletei miatt minden folyóirat elutasította.  Az olvasók szerették ezeket a történeteket, és a szerzőknek is könnyebb volt ilyen lazán kapcsolódó sorozat-elbeszéléseket írni, mint mindig egy-egy vadonatúj valamivel előállni. Ezek az elbeszélések nyomon követik a Közép Nyugaton felcseperedő Basil életét, elmondják, milyen népszerűtlen volt Keleten a középiskolában, és hogy lett egyetemista a Yale-en. Nem nehéz észrevenni, hogy van összefüggés, méghozzá igencsak szoros, Basil és Fitzgerald élete között. A lényegesebb epizódok mind önéletrajzi elemekre épülnek: hogyan írt színdarabot otthon, St. Paulban, milyen szerencsétlennek érezte magát a középiskolában, és hogyan dobta első nagy szerelme, Ginevra King.

A Két rossz a Saturday Evening Post-ban jelent meg 1930. január 18-án. A felesége a neki igencsak rossz emlékű balettozását is említi, amiről Zelda is írni fog a ma már jól ismert valceres könyvében, a Save Me the Walltz-ban. Magyarul A valcert táncolja velem (fordította O.P.). Ennek az lett a vége, hogy mindkét fél boldogtalan maradt.

A Fenség című elbeszélést Fitzgerald 1929-ben írta és a Hajnali Takarodó (Taps at Reveille) elbeszélés-kötetbe is bekerült. Népszerű kis történet lett, mert ügyesen keveredik benne a thriller, a kaland, az erotika és a szerelem, a nagyzási mánia és a sznobság.

Az utolsó déli szépség (The Last of the Belles) tulajdonképpen azt meséli el, hogyan udvarolt Fitzgerald és a többi katonatiszt-jelölt Zeldának, az utolsó déli szépségnek, amikor a Sheridan kiképzőtáborban várták a bevetést az Európában folyó háborúba. Az egyik legszebb Fitzgerald elbeszélésnek tartják már csak a hangulata miatt is. Nem éppen alaptalanul. Van korábbi magyar fordítása is, a Vajda Gáboré, melynek Az utolsó szépek szépe a címe.

A Viharos átkelés egy viharos veszekedés, és kibékülés története férj és feleség között, ami gyakran előfordult Fitzgeraldéknál. Fitzgerald gyakran írt házassági problémáiról elbeszéléseiben. Először még humorosan tudott róluk beszélni, pl. a Rags Martin Jones és a walesi hercegben, de aztán mind keserűbb lett a szájíze tőlük.

Az Úszókat egyes kutatók Az éj szelíd trónján előfutárának tartják. A történet csakugyan arról szól, hogy egy fiatal kikapós mennyecskét házasságtörésen kap a férje, ami aztán egész életét megkeseríti (Zelda árulása). De aztán fiatal amerikai barátai a férjet megtanítják úszni (ez képletesen is érthető), és ő pácba: a nyílt tengeren hagyja hűtlen feleségét és gazdag szeretőjét egy bedöglött motorcsónakon azután, hogy előnyös válóperes szerződést csikar ki tőlük, kiúszok a partra, és minden rendbe jön, aránylag. Ebben a történetben buggyan ki Fitzgeraldból nagy amerikai hazafiassága, „Amerika egy szív, melyben az örök készség dobog,” írja, valamint az is, hogy Gertrud Steinnel ellentétben, ő, mármint Fitzgerald, a háború előtti nemzedéket tartja elveszett nemzedéknek, nem a háború utánit, ahogy azt Gertrud Stein elejtett megjegyzése után sokan szerették hangoztatni. Például Hemingway is. A mostani nemzedék erős, okos és rátermett, Fitzgerald szerint, és naggyá fogja tenni szeretett hazáját, mely nem a nagyvilág, vagy Európa, hanem Amerika.

A maga korában-t (At Your Age) című elbeszélést Fitzgerald 1929 júniusában írta Párizsban. Amerikában (Ellerslie-ben9 nem tudott nyugodtan dolgozni és 1929 tavaszán Zeldával együtt visszaköltözött a francia fővárosba, hogy ott fejezze be nagy regényét, Az éj szelíd trónján-t. Két dolog is arra motiválta a házaspárt, hogy elhagyja Amerikát. Először is, Zelda minden áron balerina akart lenni, és a kor egyik leghíresebb mesterétől, Jegorovától szeretett volna órákat venni. Másodszor, maga Fitzgerald is úgy érezte, hogy az európai környezet jobban segíti majd munkáját az új regényen. Harold Ober (Fitzgerald kiadója) a következő szavakkal reagált az elbeszélésre, miután megkapta: „Véleményem szerint ez a legjobb kis történet, melyet a mai napig írtál – és a legjobb, amit én valaha is olvastam.” Ober elismerése 4000 dollár honoráriumot jelentett Fitzgeraldnak a Post-tól. Még sosem kapott ennyit egy elbeszélésért. Minden bizonnyal Obernek köszönhető az is, hogy az elbeszélés bekerült A legszebb mai elbeszéléseinek modern könyvtárába. Az elbeszélést a Saturday Evening Post 1929. augusztus 17-ei számában hozta le.

A nászmenet, mely a Saturday Evening Post–ban jelent meg 1930. augusztus 9–én The Bridal Party címmel, az első olyan, mely az 1929. évi Wall Street-i tőzsdekrachhal foglalkozik, ésr annak az időnek a végére esik, amikor a gazdag amerikaiak tömegesen lepték el Párizst, hogy kevesebb pénzből élhessenek kellemesen. Önéletrajzi ihletésű annyiban, hogy a történet abban a korszakban játszódik, amikor Zelda még kikosarazta az írót, mert még nem állt biztosan a két lában, azaz koldusszegény volt. Az elbeszélésnek van korábbi magyar fordítása is. (Lásd Menyegző, fordította Árkos Antal, Európa Kiadó).

Ez itt Francis Scott Fitzgerald One Trip Abroad című elbeszélésének új szöveghű fordítása. (Egy korábbi fordítást lásd: Katona Tamás – Utazás külföldön. In: F. Scott Fitzgerald: Ólomkristály, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966). Bár a kritikusok szerint is ez az egyik legjobb, Fitzgerald még sem tette be valamelyik későbbi elbeszélés–kötetébe. Úgy gondolta, nem teszi, mert a történet tulajdonképpen maga Az éj szelíd trónján dióhéjban, amit 1930. október 11–én hozott le a Saturday Evening Post, és jelenleg az egyik leghíresebb a mintegy 200 Fitzgerald elbeszélés közül.

A Szállodák gyermeke (The Hotel Child) 1931. január 31-én jelent meg a Saturday Evening Post-ban, de nem tartozik a legnépszerűbb- Fitzgerald elbeszélések közé. Nyilván azért nem, mert egyszerűen nem tud vele mit kezdeni az irodalomkritika azon kívül, hogy elismeri, szép és kerek egész. Van benne ui. „minden.” Egy kamaszlány lelkivilága, mely természetesen, nem is kicsit, a Zeldáé, vagy inkább a későbbi Nicole-é Az éj szelíd trónján-ból. Továbbá szállodai rablás és tűzvész, kísértethistória (akárcsak Bram Stroker Drakula grófja vagy Henry James A csavar fordul egyet c. kisregényében), egy szélhámos vallomása, rendőrségi krónika, korrajz, az európai (főként angol) rangimádat szatirikus ábrázolása, és végül – akárcsak az Úszókban – amerikai patriotizmus.  Egy szóval, sok minden, amit így kerek egésszé kovácsolni, csak egy igazi nagy író tud.

Zelda Fitzgerald cikkei: Azokat a cikkeket értékelni, melyeket Zelda Fitzgerald írt a múlt század húszas éveiben, nem egy könnyű feladat. Már csak azért sem, mert a legtöbbre népszerű folyóiratok kérték fel őt, mint „celebet” (híres író felesége mond véleményt érdeklődésre számot tartó kérdésekről) – és valóban, kettő közülük csak kiegészítés F. Scott Fitzgerald cikkeihez. Ám ezek a személyes tanulmányok mégsem tűnnek annyira személyeseknek, mint Zelda elbeszélései. Ezen észrevétel alól kivételt képez a „Kísérje F. urat és feleségét a…számú szobába” és a „Végkiárusítás,” mely kimondottan személyes dolgokat feszeget. A többi olyan anyagtól eltérően, melyek alatt mindkettőjük, Scott és Zelda neve is szerepelt, ez a kettő csakugyan kollaboráció eredménye, ám nehéz lenne megmondani, melyik részt írta Zelda, és melyiket F. Scott Fitzgerald.

Scott Fitzgerald munkássága, amit a jól fizető népszerű folyóiratoknak az elbeszélések tucatjaival való ellátása érdekében végzett, írói pályafutásának egyik legfélreértettebb aspektusa. A Postnak és a versenytársainak végzett munkája nem csak egyszerű szellemi napszámos munka volt. Ezek a folyóiratok a legmagasabb szintű profi módon megírt műveket kapták, amit csak pénzért meg lehetett vásárolni. A Posthoz sorban álltak a jobbnál jobb írók, hogy kiadhassák műveiket, és Fitzgerald volt az egyik legsikeresebb. A beküldött szépirodalmi művek csak kemény és igényes munka révén jöhettek létre. Fitzgerald rendkívül erős mezőnyben méltó versenytársak ellenében volt kénytelen kiállni a pástra. Valamivel később, amikor már nehezére esett Post elbeszéléseket írnia, megjegyezte: „Sok érzést kellett kicsikarni magamból – százhúsz elbeszélés. Nagy árat fizettem érte, Kiplinggel és az összes többivel, mert volt belőlem még egy kis csepp valami – nem vér, nem könny, nem az én magom, hanem valami sokkal erősebb ezeknél, minden egyes elbeszélésemben az extra, ami csak az enyém volt.” A piac követelményeinek megfelelően Fitzgerald briliáns történeteket írt. És ami még ennél is több, sikerült elkerülnie bizonyos szerkesztői előírásokat is – nevezetesen a kötelező happy endet, amit gyakran módosított bizonyos baljós happy endre. De lehet, hogy az ilyen előírások nem is igazán zavarták, mert a durva beszéd és a szókimondó nemiség, mint írót, sosem vonzotta igazán.

Az Egy csöppnyi Édenben a legtöbb Post elbeszélés minden szentimentális elképzelésen túlmenően megérdemli az újrakiadást saját irodalmi érdemeiért is; három pedig, az Úszók, Egy új lap, valamint a Milyen szép pár, jelentős irodalmi műalkotásnak tekinthető. Az Úszók, bár egy kicsit túlcifrázza az eseményeket és a megoldás is eléggé valószínűtlennek látszik, a fent említett „kifelejtett” elbeszélések közül talán a legjobb. Fitzgerald úgy nyilatkozott róla, hogy „ez a legkeményebb történet, amit valaha is írtam, túl hosszú+nem is kielégítő.” Ugyanakkor a lehető legjobban írja meg benne, hogyan is érez Amerika iránt a megszakításokkal öt évig is tartó hazátlanság után. Amerikát magasztaló szavait még azok is gyakran idézik, akik nem is olvasták ezt az elbeszélést. Különösen érdekes az Úszókban az, hogy Fitzgerald újradefiniálja a Stein – Hemingway féle „elveszett nemzedék” kifejezést, ami alatt ő a háború előtti nemzedéket érti. A Fitzgerard pályafutására jellemző iróniák közül az egyik legtipikusabb, hogy ez a hazafiasnak nevezhető történet a háborús nemzedékbe vetett hitével és annak kijelentésével, hogy „Amerika legjobbjai a világ legjobbjai voltak,” közvetlenül az előtt jelent meg, hogy 1929 októberében beütött a krach.

Megjegyzem: próbáltam a kronológiai sorrendet betartani az elbeszélések közlésénél, de nem könnyű. Ugyanis először azt kellett volna eldöntenem, hogy a megírás időpontját nézzem, vagy a megjelenését. No meg sok olyan elbeszélés is van, mely korábban íródott, de sokáig, vagy egyáltalán nem jelent meg nyomtatásban az író életében, mert a szerkesztők valamelyikének nem tetszett, vagy nem kellett. Ezért csak nagyjából lehettem következetes. Így az alábbi sorrend mondjuk azt, hogy meglehetősen szubjektív, de időben nem ugrik sem nagyon hátra, sem nagyon előre. Akkor hát… 

1.Fitzgerald huszonhárom éves volt, amikor New Yorkba jött, és Harold Ober (irodalmi) ügynök eladta első elbeszélését, a Fej és vállakat a Saturday Eveming Postnak.[1] Ez egyike volt azoknak az elbeszéléseknek, melyeket az íjú szerző 1919-ben írt, miután a Scribner’s elfogadta az Édentől messzét. Fitzgerakd egyes művei, furcsa módon sokszor előrevetítették azt, ami vele történt, ill. fog történni a jövőben, pedig nem volt jós vagy egy vátesz. Így például a főszereplő ebben az elbeszélésében is lemond tudományos ambícióiról és karrierjéről, hogy elvehesse azt a lányt, akit szeret. S mivel egy feleséget el is kell tartani, légtornász lesz, mert csak filozófiai disszertációkból nem lehet megélni. A feleség meg ír egy regényt, és máris „celeb.” Veszik is a könyvét, mint a cukrot, miközben a férj uram „lóg a szeren:” gürizik. Ezt tette Fitzgerald is, ontotta elbeszéléseit jól fizető folyóiratoknak, miközben Zelda, a felesége, mondjuk úgy, hogy írogatott, festett, vagy balett-órákra járt. 

Amikor elhatároztam, hogy lefordítom azt a Fitzgerald elbeszéléseket tartalmazó kötetet, melynek eredeti angol nyelvű címe THE PRICE WAS HIGH. THE LAST UNCOLLECTED STORIES OF F. SCOTT FITZGERALD, nagy fába vágtam a fejszémet. Nemcsak azért mivel az ott található elbeszélések oldalainak száma több mint 780, hanem sok minden másért is. Ez a figyelemre méltó nagy munka azokat a Fitzgerald elbeszéléseket foglalja magába, melyek a szerző életében nem kerültek kötet formájában az olvasóközönség elé. Matthew J. Bruccoli professzor, a jeles Fitzgerald életrajzíró és kutató gyűjtötte össze ezeket a történeteket különböző régi folyóiratok megsárgult lapjairól, és adta közre a fenti címmel 1979-ben. Azért, hogy ne sértsek szerzői jogot, az ebben a kötetben szereplő valamennyi Fitzgerald elbeszélést az interneten közkincsként (public domain) elérhető és az általam is jelzett weboldalakról gyűjtöttem össze és fordítottam le. Ugyanezen okból nem közlöm viszont Bruccoli professzor szerzői előszavát, mely egyelőre még nem tekinthető közkincsnek. Kommentárjait azonban – az eredeti szöveg tartalmának egyszerűsítésével – a magyar olvasó elé tárom.

Bruccoli professzor F. Scott Fitzgerald szavait idézve adta ennek a kötetnek a THE PRICE WAS HIGH címet. Persze így az a kérdés is felmerül, hogy milyen elgondolás vezette Bruccolit, mi is az a magas ár, amiről itt szó van, és ki kinek fizette meg, tartozott vele. A kötet kiadója, vagyis Bruccoli, ezt úgy magyarázza, hogy a lapszerkesztők és kiadók nagy árat fizettek az állandó pénzzavarral küszködő szerzőnek a kapott novellákért, és meg is írja kommentjeiben tudós pontossággal, hogy mennyit, ugyanakkor ezért a pénzért a szerző Fitzgerald is szó szerint a vérével és verejtékével fizetett. Szüntelenül dolgozott és ontotta elbeszéléseit akkor is, amikor már valóban úgy érezte, hogy vége, nincs tovább, nincs több erő benne, inkább feladja. De mégsem adta fel, mert kellett a pénz. Hogy mire, azt azok, akik ismerik egy kicsit is az író életét, jól tudják: a már megszokott, mondjuk azt, hogy luxuséletforma fenntartására, a feleség, Zelda drága klinikákon való gyógykezelésére, lányának, Scottie-nak előkelő elit iskolákban való neveltetésére. Az, hogy ez a kettő, mármint a feleség gyógykezelése és lányának iskoláztatása állami intézményekben történjen, Fitzgeraldnál fel sem merült. Ha nem volt pénze, előleget kért Harold Obertől vagy Maxwell Perkinstől, a kiadójától, ill. szerkesztőjétől. És aztán törlesztett. Sokszor vérrel, verejtékkel megírt műveivel, melyek közül lehet, hogy nem mindegyik Nobel-díjra érdemes remekmű, de mindenképpen figyelemre méltó valamennyi. Akkor is, ha nem éri el mindig a Fitzgeraldtól megszokott magas szintet.

Az Egy éjszaka Chancelorville mellett elbeszélés először az Esquire-ben jelent meg 1935 februárjában, de később a szerző beválogatta a Hajnali takarodó (Taps At Reveille) kötetébe is. A történet nem hosszú: alig nyolc oldalon egy nagyvárosi prostituált, aki a narrátor az elbeszélésben, azt mondja el, amit Lev Tolsztoj egy négykötetes, soha véget nem érő regényben, a Háború és békében. Azt, hogy milyen ocsmány dolog is a háború. Egy precíz kis látlelet az egész kis elbeszélés, de ugyanakkor izgalmas történet is egyben. Csatákkal, sebesültekkel, elesettekkel, szenvedéssel, meneküléssel, bátorsággal és vitézséggel, mindennel, ami csak elképzelhető a háborúban. No, és egy slusszpoénnal: a legtöbb ember, ha teheti, még csak tudni sem akar arról, ami nem is olyan távol, talán épp az orra alatt történik, tudjuk meg ezt a nagy igazságot a kis remekművet végigolvasva.

Az Állat (The Fiend) egy gyilkosság, a bosszú és a barátság anatómiája. Egy történet arról, mit érezhet egy ember, ha a felesége és egyetlen gyermeke gyilkosság áldozata lesz, és hogyan áll bosszút azon, aki ezt a galád tettet elkövette. De ugyanakkor elmondja azt is, hogy a bosszún kívül emberség és megbocsátás is van, ha valaki a gonoszságon kívül mást is meglát az ember lelke mélyén. Másrészt megismerjük annak az embernek a lelkivilágát is, aki gaztettet követett el, de magába száll és megbánja tettét. Röviden: a történet elmondja, hogyha az ember képes a megbánásra, akkor megváltozni is képes, még ha a legsötétebb bűnt követte is el a társadalom és egy embertársa ellen.

A baleseti osztályt (Zone of Accident) Fitzgerald 1932 őszén kezdte írni, de csak 1935 májusában sikerült befejeznie Ashville-ben. Az elbeszélést a Saturday Evening Post 1935. július 13-án közölte, és 3.000 dollárral honorálta. Ezt a történetet a szerző talán az 1932-ben írt Egy bentlakó (One Intern) társ-elbeszélésének szánta, melynek színtere úgyszintén személyes élmény: a Johns Hopkins Hospital Baltimore-ban. A kórházi légkör mindig nagy hatással volt Fitzgeraldra. Az ottani baleseti osztályt többször is említi Naplójában. Hogy anyagot szerezzen írásaihoz, megpróbálta kihasználni az olvasók akkori élénk érdeklődését az orvostudomány iránt, és 1932 és 1936 között hat elbeszélést is írt kórházi élményei alapján, melyekben főként az orvos és nővér kapcsolatot boncolgatja. Ez a hat elbeszélés az Egy bentlakó (One Intern), Az utolsó eset (Her Last Case), Az alkoholbeteg (An Alcoholic Case), A baleseti osztály (Zone of Accident, Tragédia, a nővér és Szabadnap a kórházban(In the Holidays).

A Mert akkor mi lesz (What to Do About It) című novella főhőse, Dr. Bill Hardy egy eléggé „pimasz” figura, ami érthető is, mert ugyan úgy kénytelen hipochondereket kezelni, mint valódi betegeket. A szokásos szerelmi szál azonban ebben az elbeszélésben különös, fantasztikus és igen filmszerű színezetet kap, ahogy az orvosi témák keverednek a gengszter-burleszk eseményeivel. Sem a Saturday Evening Postnak, sem a Cosmopolitannak nem kellett, mert egyik sem tudott mit kezdeni a kisfiú figurájával, aki egyébként Fitzgerald egyik legsikeresebb alakja elbeszéléseinek.

A Nem csak egy ház (More Than Just a House) című elbeszélés a Saturday Evening Postban jelent meg 1933. június 24-én. Írótársa, John O’Hara el volt tőle ragadtatva: „Ön egyetlen lendülettel egy újabb remekművet alkotott azzal, amit eddig is olyan jól szokott csinálni.” Fitzgerald, a saját bizonytalan társadalmi helyzetére utalva , ami miatt így írta meg ezt az elbeszélést, ahogy megírta, az azóta a sokak által ismert és gyakran idézett levéllel válaszolt. Ezt írta:  „… hogyha másnap Skócia királyának választanának miután befejeztem Etont és az oxfordi egyetemet, továbbá a Magdalen the Guards-on szereztem volna diplomát, és egy embrionális állapotban levő olyan ősi családfával is rendelkeznék háttérként, mely bizonyítaná, hogy valamelyik ősöm egy Plantagenet, én akkor is csak egy parvenü maradnék.”

A Cipőt kaptam című elbeszélés, többek közt, arra a kérdésre is keresi a választ (amit végül mégsem kap meg az olvasó), hogy mi is az igazi profi titka a művészetben, legyen az tánc, színház, avagy irodalom. A sok munka, a tehetség vagy a kitartás? De valahogy nem kapunk hiteles választ erre. Vagy mégis, de nem az, amit várunk, ill. szeretnénk kapni? És mert Fitzgerald azt sugallja, hogy először, nincs is ilyen titok, másodszor, pedig az a kérdés, hogy ki is az igazi profi, egyelőre megválaszolhatatlan? Az, aki tudja, hogy mit csinál, vagy az, aki szereti azt, amit csinál, a többivel meg nem törődik?